top of page

Thoughts from a Keynote Artist & Visual Strategist

Thanks for subscribing!

  • Writer's pictureJulia Bakay

Roadtrip, mint Zsáner

Nick az egyik lakótársam volt még amerikai karantén éveim alatt, és, őszintén szólva, mikor ezt a roadtripet szervezgettük, egy percig nem gondoltuk, hogy csak ketten leszünk. Ám akkori baráti társaságunkból végül senki nem tudott ennyi időre dobbantani, így hát mi maradtunk: ő épp munkanélküli, én meg a szabadúszó. Magyarország- és Anglia-szerte fogadások köttettek, hogy a két hét alatt vajon összejövünk, vagy örökre összeveszünk. Hát örömmel jelentem, hogy ezt a fogadást mindenki teljességgel elbukta. A naplementés-tábortüzes körülmények ellenére sem lobbantak romantik lángok: aki eddig nem hitt a női-férfi barátságokban, legyünk mi a példa.


​Kapcsolatunk inkább Shrek és Szamár barátságára emlékeztet, mikor már átvergődték magukat az első vándorúton és annak minden konfliktusán (nekünk erre volt a karantén). Azon mondjuk magam is meglepődtem, hogy milyen hihetetlen harmóniában voltunk képesek együtt utazni. Szerencsénkre a roadtrip legelején felismertük, hogy ha én rendesen bezárom a sátor cipzárjait (nem szereti a bogarakat), és ő nem járatja az autómotort feleslegesen (macsó dolog, de engem zavar), a konfliktusok 97%-át elkerülhetjük. Így is történt: a két hét alatt, ha hisszük, ha nem, egy darab súrlódásunk nem volt.

...ha már itt tartunk, nem PONT itt játszódik a Shrek?

Viszont rengeteget nevettünk, jókat játszottunk, énekelve beszélgettünk vagy épp furcsa hangokat adtunk ki… egészen megkattantunk időnként. Máskor meg nagy témák jöttek fel és művelgettük egymást: mint kiderült, egy amerikai férfi és egy európai nő végtelen sokat tud egymásnak mondani. Őszintén tudtunk beszélgetni, olyannyira, hogy nem maradt olyan gondolatom, amit ne mertem volna bedobni, ahogy eszembe jutott. Ám ami nekem a legjobban tetszett, hogy mennyire nem féltünk a dolgok mélyére ásni: lehet az karrier, család, vagy szerelmi élet, minden téren értékes lépéseket tettünk előre… Mert egy roadtrip számomra erről szól. Nem csak a változatos tájak és random kihívások, hanem az egészet végigragyogó gondolatvilág az, ami miatt ez a kedvenc zsánerem. Bevágódom az elején az autóba, kusza érzelmeimet és gondolataimat magammal rántva, majd a végén egy érleltebb, igazabb lelki-szellemi csomaggal szállok ki. Ebben segít a sok beszélgetés és merengés: egy roadtrip az eredeti ötletek és nagy AHA élmények melegégya. Ahogy szalad a táj az ablakban, vele suhannak el a régi gondolatok… és végre helyet kapnak az újak. Erre az újjászületés élményre még rásegít a rengeteg természeti csoda… mikor alámerülök egy jéghideg vulkanikus tóban, vagy felérek egy hegy tetejére és állok a szélben. Szeretem az ilyen teátrális jeleneteket jól megélni és összekötni azzal, ami épp a fejemben zajlik. A végtelen tájak, melyekkel Amerika kifejezetten nagyvonalú, rádöbbentenek, hogy mekkora porszem vagyok minden problémámmal együtt. Ez a zseniális felismerés persze nem tart sokáig, mert ember vagyok, de arra éppen elég, hogy perspektívába helyezzen és lelassítsa a túlpörgő kerekeket. Eme megvilágosult pillanataimban belátom, hogy bármin is agyalok épp… az a probléma jövőre ilyenkor már sehol, de sehol, de sehol nem lesz. Zömében nem volt térerő, ami szerintem manapság nagy áldás, már-már luxus. Mikor párnaponta véletlen találtunk adást, kisebb internetezéseket csaptunk, és döbbenetes volt látni, hogy egy-egy ilyen után mennyire megbolydult a világunk. A drasztikus ki-be kapcsolódások által igazán átéreztem, hogy mennyit vesz ki belőlem az állandó, többfrontos online kommunikáció. Hiába voltunk a természetben, kellett egy jó 20 perc, mire megint kitisztult az agyunk, és jelen tudtunk lenni. Éreztem, hogy minél távolabb voltunk a virtuális ingerektől, annál nagyobb volt az összhang, és annál kreatívabban folyt belőlünk a szó: megfigyelő képességünk, és (ezáltal) humorérzékünk rég nem látott szintjeit élvezhettük. Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy bölcsebben fogom szabályozni, hányszor nyúlok a telefonomhoz egy nap… Azt érzem, ez az állandó forródrót valójában a legjobb részemet szívja el. Boldog hetek voltak ezek a természet lágy ölén… minden nap kirándultunk valamerre, és rengeteg tóban és patakban pancsolhattam… Szinte minden este máshol sátraztunk, ami nekem maga a boldogság: a kemping hangulata, a tábortűz illata, a sátorcipzár hangja, a hálózsák susogása, a szúnyog-irtó íze (előfordul), a csillagos ég… Azt szeretem még, hogy egy roadtrip mennyi sok apró örömre ad okot, de állandóan. Mivel az egész, lássuk be, egy eléggé spártai menet, minden leleményünk egy óriási dopamin löket. Egy friss gyümölcs, egy finom tábortűzi főzt, egy olcsóbb benzinkút, egy jó naplementi piknikasztal, egy zuhanylehetőség …mind jóval több örömködésre ad okot, mint amennyit „normál” életünkben megengednénk magunknak. Másképpen szólva, végre megint méltóképp tudjuk értékelni az élet szerencséit. Autókázás jutott ám minden napra, 2-7 órányi, de egy percig nem volt terhes. Én legalább annyira szeretek úton lenni, mint megérkezni, tehát nekem nagyon fekszik ez a műfaj. Főleg a Mitfahrer szerepében tündököltem, melyben két önjelölt feladatköröm volt: egyik, hogy papírtérképpel kezemben navigálok, másik meg, hogy jópofa játékokkal vagy sziporkázó témákkal tartom ébren sofőrömet. Az utóbbit nyilván jóval komolyabban vettem, ami miatt volt, hogy olyan jól szórakoztunk, hogy dupláztunk egy piroslámpánál, mert nem vettük észre, hogy váltott… De talán MitFahrer karrierem csúcsa az volt, hogy az egyik ilyen roppant izgalmas beszélgetésünk miatt Nevadában kötöttünk ki, ami sehol nem volt a terv része… Vezettem is ám, amivel az elmúlt egy évben Európában senki nem bízott meg, ami valahol jogos, hisz amerikai éveim alatt totál elfelejtettem, mi is az a sebváltó. Izgatottan vártam, hogy kiderüljön, hogy egy automatát el tudok-e még gurítani. Szegény Nick későn fogta fel a helyzet súlyát, picit talán meg is állt benne az ütő, mikor beültem a volán mögé, lenéztem, és megkérdeztem, melyik is volt a gáz és a fék… de már nagyon lelkes voltam és épp szülinapom volt, úgyhogy nem volt sok választása. És ezzel elkezdtem megint vezetni…

Amerika Nyugati partján csurogtunk lefelé, Seattle-ben találkoztunk és San Franciscoban kötöttünk ki. Washington, Oregon és Kalifornia nemzeti parkjait vettük célba, és ez az útvonal tökéletesen szemlélteti azt, hogy miért is szeretem annyira Amerikát… Egyik pillanatban még a havat eszegetem a hegy tetején és fenyvesekben sátrazok (Washington), vulkanikus tavakban úszkálok (Oregon), majd egy héttel később már egy sivatagban izzadok (Nevada, véletlen), kanyonok közt tekergek, kősziklákat mászok, vagy épp ezeréves óriás fenyőket és pálmafákat ölelgetek a tengerparton (Kalifornia).

Egy ilyen roadtrip egy roppant szellemi és érzelmi teszt, mint amúgy szerintem minden utazás. Én ezeket írnám fel receptre, mindegy merre, és kivel… hisz, szerintem a lényeg a benne rejlő önismeret és fejlődés lehetősége. Egyrészt, mert a változatos élmények közepette könnyen felfedezhetjük, hogy mi mozgat meg minket. Érdemes lehet abban aztán otthon elmerülnünk, talán egy új passzióval gazdagodtunk… Másrészt meg, ha jól figyelünk, minden gyengeségünk örömmel előbukik egy-egy ilyen út folyamán. Ez még önmagában nem akkora élmény… de tapasztalatom szerint, ha ezeket felismerjük és még talán változni is szeretnénk, erre ilyenkor tengernyi lehetőséget ad az élet. Jó, mi? Valami ilyesmiről fog szólni a következő bejegyzés: Szeresd Útitársadat, mint Önmagadat címmel… ezen jó sokat tudtam gondolkodni.







Commentaires


bottom of page