top of page

Thoughts from a Keynote Artist & Visual Strategist

Thanks for subscribing!

  • Writer's pictureJulia Bakay

Nomád Realitás, Hostel Álom

Vasárnap este érkeztünk Santa Cruzba, mely roadtripünk utolsó állomása volt, mert hétfőn már dolgoznom kellett illetve akartam, mit tagadjuk.. Ahogy beléptem a hostelbe, örömömben felment a szívverésem: rögtön otthon voltam. Nekem ez mindig imponált... Nem véletlen ragadtam a koliban öt évet, karanténoltam egy kupacban amcsi barátaimmal, és landoltam egy buddhista kolostorban... (jó, az speciel véletlen volt. De lám, maradtam kilenc hónapot..) Úgy tűnik, szeretek közösségben élni. Eddig mindig úgy szerveztem az életem, hogy valami kellemes, privát, villáminternetű otthonból dolgozhassak. Elhessegettem a kávéházas-lakókocsis online karrier gondolatát, hisz így is olyan kiszámíthatatlan az életem, legalább a munkakörülményeket hagyjuk békében. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek a húzások ne pakolnának extra stresszt a munkámra, márpedig pont egy ilyen kreatív szakmában kell a nyugi. Mivel tehát az ilyen vad gondolatoktól eltiltottam magam, én is szkeptikusan szemléltem a pálmafa alatt laptopozó digitál nomádokról készült modell fotókat. Tudom ám én milyen a forró homokban ülni, vagy egy képernyőt bogarászni a tűző napsütésben gondoltam én. Ám most először véletlenül valami egészen hasonlónak tett ki az élet, és nekem abszolút átformálta a valóságomat. Ezért gondoltam elmesélem… ​Az igazság az, hogy az egész nem annyira rossz, mint amilyennek reméltem. Hétfő reggelemet a hostel épület pálmafás udvarán indítottam egy kávéval és egy zoom meetinggel. Ebéd után lesétáltam 3 perc alatt az óceánhoz, álldogáltam a vízben és élveztem, ahogy lökdösnek a hullámok. Aztán mikor épp nekiindultam, hogy csobbanok, egy fóka bukkant fel előttem a vízből. Emlékszem, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt majd ki kell írnom magamból, mert most még nem tudom hova tenni.

Namármost mi vitt rá, hogy visszamenjek dolgozni a fókás tengerpartról? A titkom az, hogy friss reggeli lendülettel kiírom magamból a teendőimet (a listák segítenek, hogy ne kavarogjanak dolgok a fejemben), és elintézem a vállalkozás kellemetlen ügyeit. A végére hagyom a kreatív, jópofa feladatokat, melyek egész nap hívogatnak. Ezért lehetséges az, hogy olyan érzés volt visszamenni a strandról dolgozni, mintha csak kártyázni mennék fel a haverokhoz.

Ám ahogy egyre gyakrabban váltogatom életem színtereit, a kulcs az lesz, hogy megtanulom-e a ki-be kapcsolás művészetét. Mert azt azért belátom, hogy őrült rugalmasság és önuralom kell ahhoz, hogy egy hostelből jó munkát végezzek… pláne úgy, hogy közben még kedves is maradjak mindenkihez. Abban már nagyon profi vagyok, hogy hogyan éreztessem munka közben a világgal, mikor (bár jelen vagyok) nem lehet velem csacsogni. Ezt a buddhista kolostorban kellett kifejlesztenem… édesek azok az angolok, nagyon szívügyüknek tekintik, hogy ha véletlenül (szerintük kínos) csend fenyegetne egy pillanatot, azt megmentsék egy jóval értékesebb small talkkal. A probléma akkor van, mikor én sem tudom egészen kivonni magam.. Itt egy lány a turmixjából kínálgat, ott egy cuki takarítónő mos fel körülöttem… aztán pont mikor belemerülnél a munkádba, lassított felvételben besétál az udvarra sármos szobatársad, egyenesen a partról, csillogó testtel, szörfdeszkával a hóna alatt. Mmmm. Nehéz az élet. Egy ilyen helyen azért is nehezebb megtalálni az egyensúlyt, mert az egész ugye arra épült, az összes közös térrel, hogy non-stop barátkozzunk. Tény, hogy igen sok kis carpe diem barátság szövődik ilyenkor. Ám vajon attól, hogy egy kapcsolat rövid, felszínes-e? Nyilván nekem is szinoníma volt ez sokáig a fejemben, de legutóbbi tapasztalatom megerősített abban, hogy ez a kettő nem feltétlen függ össze. Annyiban volt ez a hostel különleges, hogy azt éreztem, az átlag életkor nem is volt annyira átlag. Mindenki 25 felett volt, így talán érettebb utazókkal volt dolgom. Emlékeim szerint az ilyen ismerkedésekben sok a hencegés, ki honnan jön és merre tart… de itt ezt nem éreztem. Inkább, minden elcsípett beszélgetés érdekes élettörténeteket rejtett: ez 20 évig hajókapitány volt, az épp dokumentum filmet forgat, amaz meg most szakított a menyasszonyával, és stoppolgat lefelé dél-Amerikába. A helyet átlengő életszemlélet meg megerősít abban, hogy az, amit most csinálsz az életeddel az nagyon is értékes. Nekem speciel ez nem akkora dilemma, mert tudom, hogy legalább a karrier fronton az utamon járok. De emlékszem, milyen volt, mikor még úgy utazgattam, hogy bennem volt az a „mi lesz velem” kérdőjel... és az bizony egy nyugtalanító érzés tud lenni. Azoknak, akik esetleg (akár átmenetileg) feladtak egy karriert, és inkább vették a bátorságot, hogy utazgassanak, jól eshet egy ilyen közösség, mely ebben megtart. Munka után lementem az óceánhoz naplementét nézni, és találtam egy jó Salsa bulit a parton… Nem ez a specialitásom, így hát megálltam a tánctér szélén és nézelődtem. Kalifornia déli részén nagyon érezni Mexikó közelségét, és a táncosok ereiben is dúlt a latínó virtus, elég egyértelmű volt. Egyszer csak elém állt egy férfiú, Joaquín, (mi más)… és becsábított a tánctér közepére. 3 órával, vagy 20 partnerrel, és igen sok flowélménnyel később jöttem ki onnan… Voltaképp egy intenzív salsa tanfolyamon vehettem részt, gracias Santa Cruz! Mint a legyek, tapadtak rám itt a hispán férfiak, ami a brit modor után egészen szokatlan tapasztalat volt - itt nem bízzák a véletlenre. De elég ártalmatlanok, ugyanolyan könnyen le is válnak, ha közlöm, hogy vége a beszélgetésnek. Szeretném azt hinni, hogy ez már személyes érdemem: nekem évekbe telt megtanulni könnyeden, kedvesen, és tartással nemet mondani. De az is lehet, hogy itt ezt megszokták, mert olyan bátran próbálkoznak be mindenütt? Ezt nem volt időm felderíteni… lehet futnom kéne egy tanulmányutat Dél-Amerikába, amíg ennyire szingli vagyok. Ám visszatértem otthonomba, szállingóztak fel a szörfösök is, és egy kis üdítő tűzrakós gengeléssel zártuk az estét… És mikor már aludni készülődöm a kis emeletes ágyamban és egyre jönnek befelé a többiek, fogom csak fel, hogy már az összes szobatársam megismertem a nap folyamán. Ez bevallom, nekem olyan melengető kolis érzés: én szeretek arra elaludni, ahogy kánonban szuszognak azok, akiket kedvelek. Ilyen egy jó nap a nomádok és hosztelek világában, gondoltam én, és elaludtam. Kötődni annyira nem érdemes, mert mikor reggel felkelsz, 1-2 szobatársadnak csak hűlt helyét látod (ami engem szintén bizarr módon meghat). Tehát ha úgy nézzük, mindez egy aranyos buddhista gyakorlat. Hisz, a buddhik fő mottója hogy szeress, de ragaszkodás nélkül… hisz szerintük minden szenvedésünk abból fakad, hogy rosszul szeretünk: összekeverjük ezt a két érzést. A sok szóló utas pedig így töltődhet fel, azzal, hogy mer megnyílni, és mer kapcsolódni, ha csak egy rövid időre is. Mi, ha nem ez a bátorság… merni kérni idegenek társaságából, ha arra van szükségünk…? Lehet, hogy részlegesek, de én nem gondolom, hogy felületesek ezek az ismeretségek. Merem megkockáztatni, hogy egészen rendkívüliek lehetnek ezek a kapcsolódások. Lehet, hogy csak egy szeletet van időnk megosztani, de ha ez pont az, amelyik leginkább foglalkoztatja a lelkünket, voltaképp nem egymás legigazabb énjét ismerjük meg? Néha van, hogy könnyebb valamiről idegeneknek beszélni, akik nem értenek a múltadhoz. Hú, jól elmélyült ez a nomád-hostel élménybeszámoló… Itt, talán a lényeg: 1. A nomád életről… Egyrészt, ehhez én azt gondolom, furcsa mód, mégfontosabb, hogy szeressük, amit csinálunk. Azt hinnénk, a körülmények majd szebbé teszik a munkát, de valójában rettentő kínzás lehet mindezt hosszú órákra feladni valami olyanért, amit még csak nem is élvezünk. Tehát sajnos az álmunk követése itt kezdődik, magunkban. Másrészt meg, aki vágyik erre, annak üzenném, hogy a világ legideálisabb munkakörülményeit is csak kellő tudatossággal lehet élvezni. Tehát ahol most vagyunk, el is kezdhetünk erre gyakorolni. 2. A rövid találkozásokról…. Mindenkinek szeretettel ajánlom, hogy amikor valakiben valamit megérez, merjen egy lépéssel tovább menni. Az is lehet, hogy pont csak annyi a dolgunk egymás életében, hogy átadjunk egy-egy kulcsot a továbbiakhoz. Én például itt szórom a kulcsokat, remélem, néhány jól jön majd...



Comments


bottom of page