top of page

Thoughts from a Keynote Artist & Visual Strategist

Thanks for subscribing!

Díjnyertes House sitting / Award Winning House Sitting

Csúcson kell abbahagyni… azt mondják. De ha mindig abbahagytam volna, mikor azt hittem, ez a csúcs, biztos nem lennék itt. Aki rég óta ismer, hallhatott már engem boldogan szusszanni és azt mondani: „Hát lehetne ennél jobb?!”. Annak idején ez természetesen csúszott ki, annyira gyakran, hogy mottómmá vált mások szemében, még mielőtt bennem akár tudatosult volna, hogy ezt mondogatom. Ki idézgetett, ki csak ironikusan használta, de szállóige lett… Ám ahogy telnek az évek, azt látom, hogy ez talán a legbölcsebb mondat, amit valaha kiejtettem a számon. Ebben minden benne van, ami egy „szerencsés életet”, amilyen szerintem az enyém, megenged. Benne van a hála, hogy felismertem, hogy a jelen pillanat tökéletes. Ám benne az engedély arra, hogy esetleg valami még ennél is jobbal lepjen meg az ég, ha szeretne. Ez egy erős duó, mert bár szerintem a hálára reagálnak leginkább odafenn… idelent mi magunk felettébb könnyedén limitáljuk az életet azzal, hogy meghúzzuk a határokat, hogy szerintünk mi lehetséges. Azt érzem a House Sittingek világában egy ilyen momentumra leltem. San Francisco történelmi negyedében, egy rendkívül eklektikus, izgalmas, panorámás lakásban tengtem egy hónapot két papagájjal és egy macskával. Házigazdáimmal, mielőtt elutaztak, vagy három órát volt szerencsém beszélgetni, ami egyébként abszolút nem jellemző ezekre a kulcsátvevő jelenetekre. Hát nagyon is megérte: egy Emmy díjas rendező házaspár, akik épp nemzetközi turnéjukra indultak, hogy filmfesztiválokon ünnepeljék legfrissebb alkotásukat… Mivel én sem találkozom olyan gyakran az amerikai filmipar kreatív krémjével, gondoltam erről még ejtek pár szót. Bevallom, ahogy odafelé tartottam, olyan nyomást helyeztem magamra, mintha egész életemben, minden szociális interakciómmal erre a találkozásra gyakoroltam volna. Ám, ahogy elkezdtünk beszélgetni, ez pár perc alatt feloldódott bennem, hisz rettentő közvetlen és jópofa emberek voltak, és úgy tűnt, ők is élvezik a társaságomat. Igazából cseppet sem volt idegen a helyzet… És ezennel szeretnék megcáfolni egy gondolatot, ami bennem, személyes tapasztalat híján lappangott, tehát lehet, hogy általános: a társadalom legfelsőbb rétegeiben bizony pont olyan emberek (is) vannak, mint mi: se nincsenek elszállva maguktól, se nem kevésbé boldogok. Egy jelenet nagyon megragadott. Már egy ideje kávézgattunk és beszélgettünk a világ dolgairól, mikor a nő odament az egyik panorámás ablakhoz, és töltött magának egy pohár csapvizet. Ott állt és iszogatott, miközben nézte a ködös várost. Mikor letette a poharat, felsóhajtott és halkan, talán csak magának, azt mondta: „annyira finom itt a víz”. Na mármost, kérdem én… egy átlag ember hányszor áll meg értékelni a víz ízét? Ilyenkor tehát egyrészt arra gondolok, hogy mennyire jó, hogy ezeknek az embereknek jutott ez a sok „szerencse”. Másrészt viszont kérdés, hogy mi volt itt előbb: az élet iránti hála, vagy a nekik járó bőség? Nekem az a tapasztalatom, hogy ezek egymást teremtik, és erre ők egy tökéletes példa. Szerintem nem a siker révén tanulták meg látni és értékelni azt, ami őket körülveszi. Éppen ellenkezőleg: talán a hálára hallgat az ég. Egyébként lakva ismerkszik meg az ember, de akkor is, ha nincs ott. Minden jel arra utalt, hogy ezek az emberek egy teljes és színes életet élnek, házasságuk, barátaik, közös karrierjük, állataik, vagy épp műtárgykollekciójuk által. Megtisztelő volt az életüket éldegélni. Eleinte olyan „reszkessetek betörők hangulatban” dorbézoltam, ahogy pancsikoltam az arany és márványborítású fürdőszobában, biliárdozam a könyvtárban, vagy csak feküdtem az ágyamban és ámultam szerencsémen. Mert bizony, ezutóbbi volt a nap egyik legillusztrisabb eseménye: hálószobámhoz hasonlót utoljára Versaillesben láttam. Mikor ledobáltam a díszpárnákat franciaágyamról, még mindig 13 óriási puha párna várta, hogy ölelgessen éjszaka minden irányból. Én, megjegyzem, továbbra is párna nélkül alszom, sőt, most már holt biztos lehetek ebben a tényben, mert bár itt mindegyiknek egyedi karaktere volt (tollal, babbal, vagy épp vízzel töltve), nekem semelyik sem kellett. Ám nekem is van szívem, senkit nem rúgtam ki az ágyamból: kis bunkert építettem, beékeltem magam egy üres résbe, és minden éjjel értékeltem a puha szeretgetést... Ahogy teltek a hetek, már nem csak játszottam, hanem tényleg otthonommá vált ez a lakás. Kitűztem magamnak, hogy szeretnék lelkileg felnőni ahhoz az érzéshez, hogy itt lakom. Mindig érdekes azt megvizsgálni, hogy bár nyilván vágyunk rá, mennyire engedjük meg magunknak a bőséget? Ezért is érdekes belehullani más emberek életébe, és megnézni, hogy egyáltalán megengedem-e magamnak ezt a tapasztalatot, tudok-e viselkedni ilyen körülmények között? Jártam keltem a nagy házban, minta egy múzeumban bolyongnék, mind a 800 négyzetméterre jutott egy pár bizarr műtárgy, volt, ami napi szinten frászt hozott rám, volt, amin minden alkalommal felnevettem… de a zömét abszolút nem tudtam hova tenni. Ezen kívül, mint ahogy azt ilyenkor illik, minden nap játszottam kicsit a macskával, a madarakkal, és az Emmy díjakkal (utóbbit talán nem ők kérték..) Jó világ volt. Nem gondoltam, hogy valaha egy macskáról fogok itt írni, de muszáj: Tumbles (jelentése, „Bukdácsoló”), nevéhez híven minden második lépésnél eldőlt. Rettentő cuki volt, lehetett hallani, ahogy közeleg a folyosón a folyamatos koppanásokból. Eleinte elég brutális volt ezt nézni, de aztán rájöttem, hogy talán azt hiszi, hogy minden macska így közlekedik, tehát neki ez a normális. Mit sem gátolta ez kíváncsi természetében, mint egy kis hős parolimpikon, mászkált fel-alá egész nap. Tiszteletre méltó, sokat tanulhatunk tőle. És akkor már a papagájokról is ejtek egy szót, úgy fer. Egyrészt, tudtuk-e, hogy egy papagáj egy ennyire örök projekt?! Az egyik kifejezetten vén volt, csendesen üldögélt egész nap, és az egyetlen programpontja az volt, hogy elismerően füttyentsen, mikor úgy ítéli, jól nézek ki.. (A szőke nőket kifejezetten szereti, tehát nyilván ő lett a kedvencem.) Ám a másik még csak lázadó kamaszkorát élte, 37 évesen, és őrült kellemetlen frekvencián visítozott, ha úgy érezte, nem kap elég figyelmet. Mint Potter a tojást, néha bevallom megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne ezt is víz alá dugni, megnézni van-e valami értékes mondanivalója. De attól tartok, nem.

Olyan, mintha az embernek lenne egy csecsemője, de az a fajta, ami megáll az érzelmi-intellektuális fejlődésben, és nem repül ki soha (erről mondjuk pont nem tehet szegény..). Mondhatni enyhén abúzív ez a kapcsolat, ahol furcsa mód az agresszor van ketrecbe zárva. Érdekes egy tapasztalat volt, akadt sok jó pillanatunk is, de egy életre tudom, miért nem szabad bedőlnöm bájos kis pofijuknak és monológjaiknak. Szeretettel ajánlom ezt a madarat azoknak, akik szeretnek másokat szolgálni, minimális és pillanatnyi háláért cserébe. Ez biza nem én vagyok...

Julia Bakay Parrot Shoulder

Mikor az egész banda összeverődött, olyan érzésem volt, mintha egy állatkert pszichiátriai osztályára tévedtem volna. Elég egyedi karakterek voltak mind. Ám bármily izgalmas volt a papagájokkal csacsogni, ennél azért picit többre volt igényem


Hogy igazi társadalmi életet is éljek, berobbantam a helyi swing közösségbe is. Már első alkalommal tánctörténelmem egy kulcs momentumát élhettem át, mikor valaki kellőképp egzotikus jelenségnek talált engem ahhoz, hogy feltegyen a „Swing Jam listára”.

Mit is jelent ez? Hát én sem tudtam, mikor beleegyeztem. Mint kiderült, ez azt takarta, hogy a kétszáz táncos egy nagy kört alkotott, és a kiválasztottak, tehát a két szülinapos és én (mint az óperencián túlról érkezett vendégtáncosnő) egy egész számon át táncolhattunk a kör közepén. Igen ám, de itt jön a legjobb rész: mindezt úgy, hogy 20 másodpercenként egy új partner karjaiba sodródtam, mert minden fordulatnál lecsaptak egymás kezéről… és ez így ment öt hosszú, önfeledt percen keresztül. Be kell látnom, hogy táncosként (és mit tagadjuk: nőként...) ebben az eufórikus szituációban nekem valami igen elemi vágyálmam teljesült, amiről nem is egészen tudtam, hogy ott lappang… Egyébként jó ötlet volt, onnantól kezdve mindenki tudta ugye, hogy ki vagyok, így elég hamar otthonosan mozogtam a közösségben. Az hagyján, de az is elhangzott, hogy


Magyarországról jöttem, így párszor meghallgattam, hogy valójában Buda és Pest két város… (erre az információra mindenki nagyon büszke), mások meg részvétüket fejezték ki politikai helyzetünk felett. Azért az feltűnt utazásaim során, hogy legtöbb embernek én vagyok az első igazi benyomása a magyarokról, amit őszintén szólva eléggé élvezek. Ha valakit még mindig bánt, hogy külföldön élek, gondoljon arra, hogy voltaképp egy roppant fontos szociális munkát végzek, ahogy hazánk nemzetközi reputációját lendítem picit helyre. Aki nem táncol Júliával, lehet, hogy csak a hírekből sző ítéletet rólunk… ;)



San Francisco Panorama Shot

Gyönyörű város ez a San Francisco (még Európai szemmel is..;) szép színesek az épületek és az emberek, minden nap edzettem a vádlim a dimbes-dombos utcákon bolyongva, ahol a Golden Gate még az utolsó napon is a legváratlanabb irányokból bukkant fel a horizonton. Nagyon élveztem, hogy mindenki visszamosolygott, ha épp olyat játszottam...vagy, hogy ha valamit elejt az ember, az nekiáll gurulni, és ez néhány aranyos találkozásokra adott lehetőséget. Barátságos nép ez, sokat ismerkedtem véletlenül… páran leszólítottak, randizni is voltam, sőt, volt, hogy egy egész baráti társaság ült oda hozzám a parkban, mert nem maradt üres asztal: meghívtak kártyázni és végül velük töltöttem az estét. Mindez arra volt egy jó emlékeztető, hogy mennyire nem akkor történnek a dolgok, mikor görcsösen akarjuk őket… hanem amikor nyitottan és békében vagyunk jelen... Végül, mert mit ad Isten, San Francisco szakmám szülőhelye, így e téren is fantasztikus véletlennek bizonyult ez a megálló. A pionírek itt kezdtek el konferenciákat illusztrálni még a 70-es években, és továbbra is olyan egy közösség ez, hogy össze is gyűltek néhányan a San Francisco-i MOMÁban, hogy együtt töltsünk egy napot, mikor megtudták, hogy itt vagyok… (Azta!) Életemben először tudtam végre mesterségem bugyrairól filozofálni másokkal, és élveztem, hogy körkérdéseimmel bombázhatom azokat, akik a kezdetek óta űzik az ipart. Beszélgettünk fejlődési ívünkről, imposztor szindrómáról, kedvenc technikákról, legbizarrabb élményeinkről… de a legszebb az egészben, hogy mindenki szemében égett a láng a szakma iránt. Sokat tanultam ezen a napon, de főleg azáltal, hogy megerősítettek olyan dolgokban, melyekre magamtól rájöttem. Ezt a mesterséget nem tanítják még sehol, de ez nem


is baj. Nekem meggyőződésem, hogy a siker itt, a vizuális talentumon és technikai tudáson túl, nagyrészt egy kemény, intuitív önismereti munka eredménye lehet. Az, hogy mennyire viszem végül, attól függ, hogy sikerül-e együttműködni belső kritikusommal, vagy hagyom-e, hogy szétszedjen. Mint az élet oly sok területén, itt is a legfontosabb feladatom áttörni gátlásaimon, és hagyni, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőlem a jelen pillanat. Ki gondolta volna, hogy ennyi tanulságot rejtett számomra a jó öreg, ködös és rusztikus San Francisco…?!



San Francisco Scribing Sunset Vista Cityscape

Ha érdekel ez a világ, és szeretnéd magad kipróbálni a Trusted House Sitters Honlapon, 25% kedvezményért használhatod ezt a House Sitting linket:




Comments


bottom of page