top of page

Thoughts from a Keynote Artist & Visual Strategist

Thanks for subscribing!

  • Writer's pictureJulia Bakay

A Repülés Művészete

Nagymamám sokat mesélt arról, hogy milyen is volt a repülés hajdanán. Mivel elit lehetőség volt, az ember megtisztelte azzal, hogy kiöltözött szépen az alkalomra. Az élmény is más volt, igazán szerencsésnek érezte magát, akinek jutott ebből.

És én ilyenkor arra gondoltam… lehet, hogy ez összefügg?


Ezzel lelkesebb pillanataimban szoktam játszani, néha felöltözök szépen és magassarkút veszek egy-egy vonatútra. Nem mondom, rém praktikátlan, már-már kellemetlen és veszélyes… de mégis megéri. Egész más az élmény általa: mintha maga az utazás lenne az esemény, amire a jegyet vettem.


Ezt most nem erőltettem, egyrészt, mert beláttam, hogy sehogy sem leszek kecses, ahogy a fél életemet húzom magam után a börimben. Másrészt meg tudtam, (ha valakit) Amerikát PONT nem érdekli, ha pizsiben csoszogok le a repülőről.


De szeretem játszani a dámát, mikor repülök, és erre a Swiss Airline rengeteg jó okot adott: sorra hozták a jobbnál jobb svájci csokikat és sajtokat, én meg szokás szerint rendeltem egy gintonikot, valahányszor elhaladt mellettem egy stewardess. Ezek aztán jól a fejembe szálltak a magasban, hogy aztán pikáns gondolatvilágom és némi jóleső szentimentalizmus kísérhesse utamat a felhők között. Ó, nagyon élem ezeket a repüléseket, főleg ezeket a rettentő hosszúakat. Ilyenkor lehet igazán feloldódni: jókat gondolkodok az életemen, és sok naplót is írok. Mintha kizoomolnék végre és picit újjászületnék minden ilyennel. De megnéztem ám egy filmet* is, és -szerintem gyerekkorom óta nem csináltam ilyet-, annyira tetszett, hogy ott helyben (jó, hol máshol?) újra megnéztem. Mert még ezt is megtehetem…


Bizarr dolog ez, de bevallom: egy hosszabb repülőút után olyasfajta fájdalmat érzek, mint mikor valamelyik otthonomból kell elköltöznöm. Az nekem komfortzóna feszegetés, mikor kényelmes kis ülésemet és szomszédjaimat (akikkel ugye néhány szót váltottunk, hogy kiengedjük egymást)… örökre el kell hagynom. Mondjuk ez nálam igaz a legtöbb busz, vonat, vagy autóútra: nem annyira szeretek megérkezni. Nyilván amint kiszállok, egy perc alatt túlteszem magam eme melodrámámon, és vígan megy az élet tovább. De ezt már rég megfigyeltem és sosem értettem igazán, szóval gondoltam most megosztom, hátha valaki magára ismer… (Keressen meg!)


Azon is szoktam töprengeni, hogy a repülés hogyan torzult egy eszközzé… Hiszen egészen elképesztő, ha tényleg belegondolunk. Ebbe a nagy páncélhengerbe becsatolva, nemhogy felreppentünk, de (ma sem értem hogyan), fennmaradunk, együtt. Az ilyen világosabb pillanataimban néha körbe nézek, gondolom lelkes pillantásokat remélve. És egészen abszurd a látvány: ki alszik, ki a telefonjába merül, de bizony olyan, mintha senki sem fogná fel egészen mi is történik itt. Tudom, nem fer – én sem tűnök lelkesnek nyolc órán keresztül, tehát lehet csak lecsúsztunk egymás tekintetéről. Mindenesetre mikor nézem a felhőket… arra gondolok, mennyire megszokjuk a csodákat... és ez igaz.


Gépem úgy tekergett körbe-körbe Manhattan felett, mintha ez a szolgáltatás része lett volna. Én teljesen elaléltam, és megint szétnéztem – semmi. Érdekes, hány kilátóba felmászunk életünk során, mégis, mintha ezt a látványt már nem tudnánk befogadni. Mert talán nem is annyira lehet… lehet nem kapunk elég teret rá?


Ezen még elmélkedtem kicsit, és arra jutottam, hogy ahhoz, hogy igazán érzékelni tudjunk valami elképesztőt, nagyon jelen kell lennünk. Márpedig a jelenlét nem feltétlen kellemes, mert feladjuk a kontrolt, és sokaknak egészen idegen, hisz általában nem itt tengünk.

Mi lehetne az élet, ha megtanulnánk megadni magunkat a pillanatnak?

​Itt történik minden, ami


Ollalla, jót elmélkedtem itt..


Azt ajánlom, adjuk meg a repülésnek a módját… amit (most, hogy így, együtt teljesen objektíven ránéztünk, remélem belátjuk;) igazán megérdemel. Kár elbagatellizálni, mikor annyi benne a potenciál!


Filozofikus eszmefuttatásomat egy jó sör szlogennel nyomtatnám le, ami egészen összefoglalja mindazt, amit itt fent műveltem:

tényleg "annyi a világ, amennyit beletöltesz.."


Comments


bottom of page